A másik világ - Újabb elmezavar

Borító:
Nekem jobban bejött ez a borító, mint az első köteté. Ha levesszük a képről Villőt, akkor meg nagyon-nagyon tetszik. :) Ő nem igazán passzol ehhez a külső stílushoz, de tudom, fontos szerepe van a könyvben, így ott a helye.
Egyébként a zöld szín nagy kedvenc, úgyhogy már ezért is kedvesebb számomra ez a kötet, mint az előző (ilyen szempontból). Plusz szépsége a hátulja, amit én csak a könyv olvasásának felénél vettem észre, hogy mennyire jó.
S már itt belekeverném az értékelésembe - ismét - a World of Warcraft játékot, ugyanis a legújabb kiegészítő pontosan olyan hangulatú és stílusú, mint ennek a könynek a borítója (leszámítva Villő jelenlétét).

Történet:
Nagyok voltak az elvárásaim, ugyanis az első részt, a Pillanatnyi elmezavart igen megszerettem. Alig vártam, hogy megtudjam, mi történt azóta Dománnal és a többiekkel. Itt jött a csavar: sokáig nem tudtam meg, hiszen nemcsak az olvasóknak esik ki egy év a történetből, hanem szerencsétlen főhősünknek is. Nem emlékszik arra, mivel múlatta ezt az időt.

A kezdés hangulatában ugyanolyan sejtelmes és izgalmas, akár az első kötetnél. Rögtön egy problémába csöppenünk: Domán egy szobában ébred, ahol nincsen ajtó vagy ablak. Ráadásul nincs egyedül, egy vörös szemű, szőke szépség is ugyanígy jár. Egyikük sem emlékszik arra, hogy hogyan kerültek ide, vagy hogy egyáltalán mi történt az elmúlt időszakban.

Egy hatalmas erő, a Hullám segítségével azonban sikerül nekik ajtót nyitni, amin keresztül egy hasonló szobába jutnak. Így megy ez több alkalommal, végül egy bányába érkeznek. Ekkor elválnak útjaik, s Domán talán még több kalandba keveredik, mint az első részben.

    "Ha valaki úgy is érzi, minden elveszett... mindig jöhet egy új lehetőség."/252. oldal/

 

Visszatérnek a régi karakterek, s újakat is megismerhetünk ebben a részben. Gregus Gábor ebben a könyvben is hozza azt a szintet, amit az elsőben megismerhettünk tőle. Hangulatában nagyon hasonló a két kötet, mégis nagy különbségek vannak: ebben ugyanis sokkal több szemszögből ismerhetjük meg a világot, lényegesen több szálon futnak a cselekmények, szókimondóbb, eseménydúsabb, tartalmasabb, s néhol brutálisabb is.

Ezt az eseménydússágot néha sokalltam is, akadt, amikor azt éreztem, jó lenne megpihenni kicsit, s pár oldalon keresztül csak semmiségekről, beszélgetésekről, leírásokról olvasni. Úgy tűnt, nem csak én fáradtam el a könyv végére, hanem Domán is, hiszen nem volt vele tisztában, hogy mit akar, a cselekedeteiből pedig én sem tudtam rájönni. Egy percig sem unatkoztam, és tekintve, hogy itt mindig történik valami, lehetetlenség volt bárhol félbehagyni a történetet, ha mégis így tettem, az utolsó pár oldalt mindig vissza kellett olvasnom folytatás előtt. Bár erre kevésszer - muszából - volt csak példa, nagyon oda tudja szögezni az olvasó figyelmét Dománékhoz.

    "- A világ rákfenéje! - folytatta a sipkás lény - Sietünk! Pedig dehogy sietünk. Csak nem akarunk foglalkozni vele, csak nem akarunk törődni vele, csak nem akarjuk megbeszélni... csak menekülünk. Ez a baj. Meg a porcukor."
    /406. oldal/

 

Szerencsére megint bekockulós időszakomban talált meg ez a kötet, és akaratlanul is párhuzamot vontam közte és a WoW között, habár egyértelmű, hogy semmilyen téren nem a játékra építkezik a könyv, nem is onnan merített a szerző ihletet (ráadásul, ha jól tudom, nem is játszott soha vele). Tehát nem érzem koppintásnak, hanem inkább úgy tapasztalom, hogy valahol mélyen Gregus Gábor is kocka. :D

Annyira durván sok közös van a kettőben, és ez számomra egyáltalán nem hátrány, hanem a könyv előnyévé válik, mert a játék világát nagyon kedvelem, s már Gregus Gábor világát is. Érdekes, hogy mióta az első kötetet olvastam, ez a hasonlítgatás oda-vissza működik, s amikor a játékkal játszom, gyakran eszembe jut ezen kötet előzménye.

Tele van furcsaságokkal: egy emberfeletti erő, amit nevezzünk varázserőnek, sárkányok, növényszerű lények, animák, amelyek félig emberek, félig valamilyen - bármilyen! - állatok, furcsa gondolkodásmódú, gödrőknek nevezett apró lények.

Túl soknak tartottam az erotikus jelenetet, ráadásul pont az a nem szimpatikus fajta erotika, ami itt megtalálható, de ezt leszámítva ismét odavoltam érte, és végigaggódtam Domán útját. Remélem, hamar lesz szerencsém elolvasni a folytatást, mert nem tudok sokáig meglenni nélküle.

    "Mindannyian szeretjük azt hinni, hogy különlegesek vagyunk. Hogy egyedi céljaink vannak. Hogy majd mi tudjuk, hogyan kell élni. Aztán egy idő után, sok-sok év elteltével, azt vesszük észre magunkon, hogy semmi érdekes nincs bennünk. Hogy pontosan ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek. Hogy mi sem akarunk mást, csak nyugalmat, családot... valahogy eléldegélni csöndesen..."/407. oldal/

Sok-sok utalást véltem felfedezni különböző mesékre és művekre. Ott van például a jó öreg népmesei motívum, az öregasszonnyal való találkozás, és a "szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál"-jelenet. A gonosz legyőzése, a jó jutalma... Számomra legmeglepőbb a Rómeó és Júlia utalás volt, és arra számítottam, hogy befejezésében is hasonló lesz a családok sorsa, ám nem így lett, ennek pedig örülök, mert ezáltal egyáltalán nem volt kiszámítható.

Szereplők:
Valód igen kevés szerepet kapott ebben a kötetben, mégis mindig ő marad a kedvencem. Okos, bölcs, de humoros rókának ismertem meg már az első részben.

Katul és Muzsaj lett Domán két új barátja, amikor a szobából kiszabadult. Szerettem volna őket jobban megismerni, kellett volna nekik még egy kis idő, mert éreztem, hogy ők szerethető karakterek.

A legfurcsább, hogy életemben először olvastam olyan könyvet, amelyben volt Viola nevű karakter. Nyilván a Józsik és Annák és Emmák már hozzászoktak, hogy a nevüket viszontlátják egy-egy történetben, nekem ez volt az első ilyen élményem. Nagyon kedveltem Viola karakterét, és tudom, hogy ő egy növényszerű lénynek lett leírva, aki karcsú és szép annak ellenére, hogy zöld a bőre és nincsen haja, én mégis végig egy ork csajnak tudtam csak elképzelni (igen, a sokéves WoW-ozás beleivódik az emberbe).

Ménrót és Villő mellett két nagy gonosz is a színre lép, az egyik közülük Radakund, aki a szememben végig a legnagyobb gonosz volt. Nem tudom, miért tartottam őt a legerősebbnek, talán a megjelenése, személyisége miatt. Villő pedig egy kis kígyó, őt ugyanannyira utáltam, mint eddig. Önző, hataloméhes, mindent magának akar.

Hihetetlen, hogy volt egy pont, amikor a Ménróttal szemben táplált utálatom átfordult megértésbe és sajnálatba. Nem gondoltam, hogy van az a jelenet, ahol én őt meg tudom kedvelni, de most már ő is a kedvenceim közé tartozik, legyen bármilyen.

Ebben a részben a gödrőket nem szerettem, egyet kivéve. Brutálisak voltak, bosszantóak. Örülök, hogy nem kaptak nagyobb szerepet.

Összességében:
Imádtam a pörgősséget és Gábor humorát, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is képes valami poénos mondatot adni bármelyik karakterének a szájába. A különleges, érdekes, szerethető szereplőket és látványosan leírt csatajeleneteket is nagyon kedveltem.

Pontozásom:
Borító: 4/5
Történet: 4/5
Stílus: 5/5
Szereplők: 4/5

 
http://www.amasikvilag.hu/2017/04/gregus-gabor-ujabb-elmezavar.html