A másik világ - Végső elmezavar


A borítóról:
A Pillanatnyi elmezavar borítójáért nem voltam oda. Az Újabb elmezavar borítója egészen tetszett, ezt viszont egyenesen imádtam,  a színeket, az alakokat, mindent. Az tény, hogy a három könyv egymás mellett nagyon jól mutat a könyvespolcon, viszont kétségkívül ennek lett a legjobb a borítója. Itt pedig muszáj kitérnem arra, hogy ez is a szerző érdeme, ugyanis a borítóterv is az ő általa teremtett világ része, éppen ez lehet az oka annak, hogy ennyire előrevetíti a történet hangulatát - nem csak ennél a kötetnél, hanem a sorozat minden részénél.

A könyvről, szereplőkről:
Egészen az utolsó mondatig nem voltam biztos abban, hogy Molyon hány csillaggal értékeljem ezt a könyvet.
Kapcsolatunk szépen indult, ugyanis már a felvezető idézettel belopta magát a szívembe a kötet (no meg, persze, elődjeinek, a sorozat első két kötetének köszönhetően). Ráadásul egyetlen sor elolvasása elég volt ahhoz, hogy Gábor visszarántson az általa megteremtett világba, ahol én annyira szerettem eddig is lenni.
Ebben a kötetben már direkt figyeltem, mit ír a szerző az ajtókról, ugyanis már korábban is érezhetően sok szerepet kaptak, mostanra viszont teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy valami komoly jelentése van.

Az Elmezavar-trilógiában sokszor sok minden nem volt érhető, de  mindig kiderült, hogy minden apróságnak van valami szerepe, ezért a figyelmemet tudatosan ezekre összpontosítottam. Ilyen volt például az ég színe, ami mindig attól függ, éppen melyik erő van hatalmon, vagy egy tetoválás, egy ajtó, egy elejtett félmondat, megjegyzés. 


"Még egy név. Komolyan mondom, képtelenség megjegyezni az összeset..."/57. oldal/


A történet elején nem csak Domán, hanem én is össze voltam zavarodva. Örültem a régi, ismerős neveknek, de bezavart a sok-sok új név, nem tudtam, ki kivel van, ki milyen lény. Egy darabig jegyzeteltem is, felírtam a neveket, hogy milyen lények és mit lehet tudni róluk, aztán belemerültem a történetbe, és nem foglalkoztam már ezzel. Egyébként is Gábor szépen megoldotta az olvasó fejében keletkező káoszt, minden karakterét bemutatta és olyan személyiségjegyekkel ruházta fel őket, hogy hamar szerethetővé vagy utálhatóvá, de mindenképpen egymástól megkülönböztethetővé tette azokat.

A könyv első fele pontosan olyan volt stílusban, szóhasználatban, hangulatban és minden téren, mint a trilógia első két kötete, aztán valami egészen más műfajba - nem is tudom, milyenbe - váltottunk. Éppen ez a hirtelen váltás kellett ahhoz, hogy a korábbinál még jobban behúzzon ez a világ, ugyanis az első felében még nem tudtam elengedni a tényt, ami a második kötetben kiderült. Akartam, hogy valós legyen mindaz, amit Domán megél, hogy éljenek ezek a csodálatos karakterek, ne csak a fejében, hanem az igazi életében is. Aztán ahogy elkezdett kettő-három szálon futni minden, és elkezdtünk ugrálni a világokban, azt tapasztaltam, hogy egyre jobban érdekel, miért alakult ki ez a világ, mi lehet a hátterében. Tehát amit eddig nem kedveltem, az lett itt a kedvenc részem. 


Az imádott Narnia-szerű ország "Elm utcájában", ahol a World of Warcraft hangulatát idéző lények elevenednek meg, ebből a fantasyvilágból egyszer csak egy thrillerbe lépünk át, ahol Gábor már, mintha George R. R. Martin tanítványa lenne, szemrebbenés nélkül mészárolja a szívünkhöz közel került karaktereket... és ahányszor én hangosan felszólaltam olvasás közben, hogy "nem, Gábor, ezt NEM teheted meg" - ő annyiszor megtette és továbblépett.

Ha az előző köteteknél meg is fordult a fejemben, hogy nem kell ráírni a kötetre, hogy "csak felnőtteknek", itt épp az ellenkezőjét éreztem, még nagyobb betűkkel, a könyv elejére kellett volna. Nos, az biztos, egyáltalán nem lett vérszegény, a szerzőnek van érzéke ahhoz, hogyan írjon le egy tökéletesen megrendezett, művészi kínzást vagy tömeges gyilkolást.

Nem is könyvet fogtam a kezemben, hanem egy komplett csatát, Egyetlen unalmas mozzanattal sem futottam össze a több, mint 500 oldalon keresztül, ráadásul a vége annyira meg lett csavarva, hogy a sokadik csavar után már nem is tippelgettem, mi lesz a vége, csak élveztem a történetet.

Hogy itt, vagy Molyon jegyeztem meg korábban már, nem tudom, de ennek a trilógiának nem ott lenne a helye, ahol van. Sokkal többre hivatott. Az utolsó oldal elolvasása után, mikor becsuktam a könyvet, akkor döbbentem rá, hogy a négyéves nagylányom áll velem szemben, s valószínűleg így tett már pár oldallal korábban is, mert megkérdezte: "mi a baj, anya?", amire csak annyit tudtam mondani neki: "vááúristenezdejóvolt". Elképesztő, fantasztikus, izgalmakkal teli trilógia.

Borító: 5/5
Történet: 5/5
Megfogalmazás, stílus: 4/5
Karakterek: 5/5

Köszönöm Gregus Gábornak, hogy meginvitált egy véres csatára ebben a csodavilágban!




http://www.amasikvilag.hu/2018/05/gregus-gabor-vegso-elmezavar-elmezavar.html