Lapozz bele Blog - Újabb elmezavar


Az Elmezavar trilógia első kötete, a Pillanatnyi elmezavar sokáig ismeretlen volt előttem, ám amint belekezdtem, szinte egyből világossá vált előttem, hogy nem egy mindennapi regényről van szó. A végére annyira megszerettem, hogy fel sem merült bennem, hogy ne olvassam el a folytatását, épp ellenkezőleg. Hihetetlenül kíváncsi voltam rá, hogy az izgalmas elme-utazás után milyen újabb kalandokkal tudja megfejelni a szerző, Gregus Gábor, és hogyan képes megugrani a saját maga által felállított mércét. A fülszöveg ezúttal sem árult el túl sokat a történetről, de eleve plusz pontokkal indított nálam a könyv, hiszen a borító határozottan pozitív irányba fejlődött, jobban tetszik, mint az előző részé, olvasás közben pedig még több kellemes meglepetésben lehetett részem.

Domán visszatér... és újfent nem emlékszik semmire. Fogalma sincs, kicsoda ő, hogy hívják és miért zárták be egy hófehér hajú, vörös szemű tinédzserrel egy pincébe. Amikor a lány is magához tér, kiderül, hogy az ő emlékezete is hiányos, így nem sokra mennek egymással. Elhatározzák, hogy megkeresik a kivezető utat, de ahogy a felszínre érnek, elszakadnak egymástól. Domán a homrogdi sóbányában találja magát, ami egyben börtönként is funkcionál. Nagy nehézségek árán sikerül csak kiszabadulnia onnan, majd lassan az emlékei is kezdenek visszatérni. Az eddigi halvány benyomásokat felváltja a biztos tudat, hogy a legutóbbi ittjártakor az ég vérvörös volt a jelenlegi zöldes árnyalatú helyett, és rengeteg dolog megváltozott azóta. Valódtól, régi jó kék bundájú barátjától a férfi értesül arról, hogy az Égigérő fánál lezajlott csata után az áruló farkas, Kartal ragadta magához a hatalmat, és már egy éve tartja rettegésben a lakókat. Uralma azonban megrendülni látszik, mikor egy másik hódító, Radakund is feltűnik a színen, aki egy új életforma irányításával akar hatalomra törni. És ha ez még nem lenne elég, Villő ismét visszatér a játékba, és Ménrót sem tűnt el véglegesen a képből. Dománnak nincs más választása, meg kell találnia a Forrást, a Hullám energia úgynevezett bölcsőjét, hogy választ kapjon végre a kérdéseire, legyőzze az őt megtámadó kórságokat és kiszabaduljon elméje fogságából.

Ugyanúgy, mint az első könyv esetében, az Újabb elmezavarra sincs egyetlen rossz szavam sem. Remekül hozza az eddigi színvonalat, sőt, sokkal többet ad hozzá. Gregus Gábor tovább emeli a téteket: új szereplők, új érdekfeszítő jelenetek és új kihívások várnak ránk ebben a lehengerlő folytatásban. A kőkemény akciójelenetekhez és a különleges stílusához hozzászoktam már, de még így is jó néhányszor sikerült meglepetést okoznia. Most nem a régi, ismert környezetbe térünk vissza, hanem Domán elméjének egy másik oldalával találkozhatunk. Az elmúlt egy év során rengeteg változáson esett át a világ, az égbolt színétől kezdve az új "uralkodón" át a fenyegető trónbitorlókig. Tetszett ez a megújulás, hogy nem ugyanoda tértünk vissza, ahonnan eljöttünk, így átfogóbb képet kaphattunk erről a színes és fantasztikus tudatalattiról. Nem egyszer csodálkoztam el azon, milyen óriási is ez a világ, miközben csupán egy apró, elzárt helyen létezik valaki agyában. Ezért az egyedi megközelítésért továbbra is odavagyok, olyannyira, hogy amikor nem küzdöttem épp időhiánnyal, menthetetlenül a lapokhoz tapadtam, és óriási szemekkel faltam a sorokat. Az elején azért nem ment minden könnyen, kellett néhány oldal, mire belerázódtam a megváltozott erőviszonyokba, de aztán nem volt megállás. Az író tett arról, hogy egy percre se érezzem megingathatatlannak az események végkimenetelét, számos éles kanyart és nem várt fordulatot tartogatott ezúttal is. A cselekmény gördülékenyen, akadályokkal teletűzdelve halad előre, és persze nem kell nélkülöznünk a brutálisan véres, elsöprő erejű összecsapásokat sem, amiből egy kezemen meg sem tudnám számolni, mennyi akadt. Maradjunk annyiban, hogy irgalmatlanul sok. A fejezetcímek megoldása is kifejezetten ötletes, mivel az adott név vagy mondat megtalálható magában a fejezetben is valahol. Egy idő után már tudatosan kezdtem keresni ezeket a szövegben, és mindig elégedetten vigyorogtam, ha rábukkantam az aktuális címre.

A karaktereket régi jó (vagy éppen rossz) ismerőseimként köszöntöttem. A legtöbben hozzák a szokásos formájukat, de akadnak olyan szereplők is, akik nem kis átalakuláson esnek át. Főhősünk, Domán megint egy érdekes szituációban tér magához, és csak később kezd el neki derengeni, hol is tartózkodik épp. Addig szépen sodródik az eseményekkel, ám amint megvilágosodik, kezébe veszi az irányítást. Bármi áron le akar számolni a ravasz és agyafúrt Kartallal, és szerencsére nincs egyedül ebben. Célja felé haladva csatlakoznak hozzá régen látott barátai, köztük a hófehér paripa, Tegze, és a férfi szerelme, a vadóc, kőkemény Zille, aki, ha lehet, még határozottabb és vagányabb lett. Domán legfőbb terve eljutni Tardba, ahol a két legbefolyásosabb família, az Abaffyak és a Dalnokyak élnek, és maga mellé állítva összebékíteni őket. A családok évtizedek óta gyűlölik egymást, kivéve az uralkodók gyermekeit, akiket tiszta, őszinte szerelem fűz össze. Az író ezzel a halvány Rómeó és Júlia szállal tovább bonyolította az amúgy sem egyszerű helyzetet, ennek tetejébe pedig a meglévő két kórság mellé egy harmadikat is betársít. Radakund egy új életforma, a herbák vezére, aki óriási növényhadseregével igyekszik megszerezni a hatalmat. Ő volt számomra a legérdekesebb szereplő, mert sosem tudtam eligazodni rajta. Félelmetes harcos, de tart attól, hogy levegye álarcát, és az emberek meglássák igazi valóját. Villő ugyanolyan, mint mindig, számító, erkölcstelen és a velejéig romlott. Dománhoz hasonlóan az ő emlékei is fokozatosan térnek vissza, de zsigeri gonoszságát nem képes levetkőzni. A regény legerősebb, legkiforrottabb karaktere, aki mások kínzásában és a gyilkolásban leli örömét. Sokkal nagyobb szerephez jut, mint az előző részben, a könyv szűk harmadát az ő szemszögéből láthatjuk, valamint ősi ellensége, Ménrót is jobban előtérbe kerül. Lenyűgöző, egyben meghökkentő jellemfejlődésen esik át a kedves és szépséges sárkánylánynak, Estillának köszönhetően. Iránta érzett szerelme teljesen átformálja, és arra ösztönzi, hogy jobbá váljon. Tolószékes, kopasz öregember álcáját és hatalomvágyát sutba dobva, fekete tűzokádó alakjában békére és boldogságra vágyik, ám a sors kegyetlen, és nem biztos, hogy megfelelő irányba sül el ez a pálfordulás.

Egységében tekintve az Újabb elmezavar nagyszerű folytatás. Egy vad, sötét mese bámulatos második felvonása, amit ismét határtalanul élveztem, bár válaszokkal továbbra sem szolgált. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a trilógia utolsó kötetében, a Végső elmezavarban hogyan zárul Domán utazása az elméjében, és vajon sikerül-e kijutnia onnan, vagy örökre saját tudatalattija foglya marad. Magam sem tudom, melyiknek örülnék inkább.

Pontszám: 10/9

Nézőpont: E/3, múlt idő, több szemszög
Kedvenc karakter: Zille
Kiknek ajánlom: akik már túl vannak az első köteten



Idézetek a könyvből

"– Minden ezen a világon olyan, mint ez a szoba. Egy nézőpontból sosem láthatod a teljes összképet."

"– Hogy hogyan halsz meg, az teljesen mindegy. Az nem mindegy, hogyan éltél."

"– Tudod, én nem hiszek abban, hogy olyannyira értelemvezérelt lények lennénk. Miért? Mert tudunk beszélni, és mert késsel-villával eszünk? Dobj le egy csapat embert egy lakatlan szigetre, és előbb-utóbb vagy kiirtják egymást, vagy egyikük a többi fölé kerekedik, és a többiek behódolnak neki. Nincs jó, és rossz. Csak ösztön van. Mindenkit ez irányít. Téged is."

"– Mindannyian szeretjük azt hinni, hogy különlegesek vagyunk. Hogy egyedi céljaink vannak. Hogy majd mi tudjuk, hogyan kell élni. Aztán egy idő után, sok-sok év elteltével, azt vesszük észre magunkon, hogy semmi érdekes nincs
bennünk. Hogy pontosan ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek. Hogy mi sem akarunk mást, csak nyugalmat, családot… valahogy eléldegélni csöndesen…"

"– Az igazi nagyság mindig hallgat a tömegben. Az igazi tudás sosem hivalkodó."



https://lapozzbeleblog.blogspot.hu/2018/05/gregus-gabor-ujabb-elmezavar.html